Western életérzés Bartókkal, merdzsóval
Winetou? Bőrharisnya? Csingacsguk? A magyar westernkocsmák lassan, de biztosan halnak ki, ahogy a bölények. És talán ez nem is baj.

A western kocsmákért sok minden okolható, de Karl May végképp nem. Ó Gojko Mitic, ha látnád, mivé lettek gyönyörűen kidekorált western kocsmáink! Először csak az étlap cserélődött ki, a magnóból kikerült a blues, helyére a Danubiusrádió nyomult, végül a masszív faberendezés tűnt el, hogy átadja a helyét a minimálnak. Mert a magyar zeitgeistnek ahhoz, hogy elemelkedjen, ma már nem a prérik fűszeres szelére van szüksége, beéri a svéd fenyőpozdorja illatával is.

A Bartók Béla úti Nevada Pub mindenesetre tartja magát. Esténként jön egy bús férfiú, nyakába veszi a gitárját, és rock és blues slágereket pönget a jómódú középosztálynak – és bár egészen jól nyomja Eric Claptont, a közönség sosem tapsolja meg. A falon szekérutánzat, gerendaház imitáció, odébb lengőajtó, az étlap is faborítást kapott – jöhet tehát a favágófíling három szinten.

A vadnyugat-érzés egyébként már az ajtó előtt elkapja az embert, hanyagul kikötött merdzsó legelészik a Bartók Béla út szélső sávjában, elakadásjelzőjével másodpercenként vonja romantikus fénybe a járdát. Oké, belökjük az ajtót, morcos vakkantást akartam a pincéreknek dobni, de végül egy szelíd „jóestét” röppen ki fogam kerítésén. Asztalunk a fal mellett, szól a blues, habzik a sör, pr-es lányok nevetgélnek a szomszéd székeken.

Az étlap viszont csak nyomokban tükrözi a vadnyugatot. Rántott sajt, őszibarackkal dúsított pulyka, görög saláta… egy-két kivételt azért találunk, például a steakeket. Nem számoltam össze, de legalább húszféle közül választhatunk. A pincérek normálisak, igyekeznek a nagy forgalom ellenére gyorsak lenni, sőt, még egy mosolyt is kaphatunk, ha nagyon igyekszünk. Dreher vagy Pilsner. Jönnek az újabb körök, míg végül feledjük eredeti küldetésünk, és kötelességből rendelünk. Mindegy. Úriember sosem azért eszik, mert éhes. A csirke mellett döntök, mézes-mustáros. Hozzá steak krumpli. Nem is kell sokat várni, tenyérnyi hús érkezik, bő egy centi vastag. Igaz, a pác tarthatott volna hosszabb ideig, épphogy mézes, épphogy mustáros. Igaz, a krumpli finom. Kérek még hozzá salátát. Primőrt ígérnek, dresszinggel. Ami megérkezik: uborka, paradicsom, paprika, zöldsaláta nyakon öntve egy kis fokhagymás öntettel. Nem sok, nem finom, de azért lecsúszik. Közben újabb sörök, néhány rövidital. Fizetésnap után nem csoda: jókedvvel, bőséggel.

A számla persze nem kevés: legalább ötszáz forint, talán inkább több egy sör. A kaja átlagos áron van, de nem is valami különleges – épphogy megüti a színvonalat. Ugyanakkor a pincérek segítőkészek, gyorsak és nem tekintik ellenségnek a vendéget, ami a magyar vendéglátásban egészen rendkívüli teljesítmény.

Mire végzünk, a gitáros is abbahagya a zenélést. A pincérek egy ideig cédékkel próbálkoznak, majd áttérnek a rádióra. Ahogy a Danubius felé tekernek, egy pillanatra felhangzik Bartók Divertimentója. Illik a pillanathoz. Kint még mindig – két és fél órája - villog a merdzsó, a blueszenész összecsomagol, és úgy tervezzük, ide nem jövünk többet. Persze, ez nehéz döntés: valamiért a környéken alig akad más kocsma. Pláne western…


Közzétéve Márc 12 2008 12. Szerző vladimir
kategóriaKaja-pia

Írj a szerzőnek

Top felhasználók

- Budapest

  • kai
  • csele
  • gomba
  • villa
  • virag
  • merlin
  • butyok
  • sopka
  • morgopantlika_von_
  • indy
  • yamsuph
  • hairy
  • budnight
  • regiza
  • geg
  • annaeszter
  • tancszinhaz
  • szobakutya
  • koczka_mate
  • nagyzsofia